Bármilyen oszcilloszkóp lelke a trigger, enélkül csak bámulhatnánk a képernyőn futó jelalakokat, folyton lemaradnánk arról az eseményről ami érdekel minket, vagy hosszasan keresgélhetnénk a felhalmozott adatkupacban. A minimális funkciója egy triggernek arról gondoskodni, hogy az analóg szkópok képernyőjen az elektronsugár mindíg ugyanabból a fázisából kezdje el a bejövő jelet felrajzolni, így szemmel is látható csíkot kapva, de a digitális szkópok erre rátesznek még egy lapáttal, és elintézik, hogy tényleg csak azt lássuk, ami érdekel minket. Érdemes megkülönböztetni az analóg triggerelési módokat a digitálistól, mivel ezeket külön áramkörök biztosítják, és más lehetőségeink vannak a paraméterezéseikre is.
Analóg trigger
Az analóg trigger gyakorlatilag egy komparátor, ami összehasonlítja a bejövő jel szintjét egy előre beállított értékkel. Amikor a jel alulról vagy felülről átlépi a trigger szintet, akkor generálódik a trigger jelzés, ami elindítja az elektronsugár végigfutását a képernyőn, vagy a digitális formájának a tárolását. Minden analóg trigger paraméterezhető, hogy ez a trigger szint hol legyen, és hogy lefutó vagy felfutó él indítsa-e el a triggert. Ezen kívül érdekes lehet még azt beállítani, hogy az esetleg vizsgált több bejövő jel közül melyiket vegye alapul a trigger áramkör, AC vagy DC csatolást alkalmazzon, illetve szoktak még a trigger jel elé különböző low pass és high pass filtereket bekapcsolni, hogy az esetleg nem kívánt túl alacsony vagy magas frekvenciájú zavarjelek ne generáljanak hibás trigger jelzést. A trigger áramkör bemenetét szokás külön is kivezetni a szkópokon, hogy a mérendő jelektől független trigger jellel is lehessen vezérelni.
Az analóg trigger nagy előnye, hogy a digitális szkópunk belső órajelétől teljesen aszinkron módon képes trigger jelzést generálni, amit felhasználhatunk mondjuk a már ismertetett ETS megvalósításához. Hátránya viszont, hogy a felsorolt módozatainál és paramétereinél többet csak bonyolult elektronikával lehet megvalósítani, nagyságrendekkel pontatlanabbul, mint digitális triggerrel.
Digitális trigger
A digitális trigger a digitális szkópoknál azt használja ki, hogy a bejövő jelet a csatorna ADC-je folyamatosan a legnagyobb mintavételezési sebességen digitális jellé alakítja, és azt egy digitális feldolgozó áramkörnek (pl. FPGA) továbbítja. Itt aztán a jelen bármilyen művelet végezhető a trigger indításához. Pár gyakran használt digitális trigger mód:
- Él triggerelés. Nagyjából ugyanúgy működik, mint az analóg trigger esetében. Az FPGA-ban beállítunk egy értéket, amit ha a jel átlép, triggert generálunk. Ahhoz, hogy tudjuk, lefutó vagy felfutó élt látunk-e, az aktuális minta értékéből kivonhatjuk az előző minta értékét, és az eredmény előjele alapján dönthetünk, hogy kell-e triggerelni. Fontos előnye a digitális él triggerelésnek, hogy az aktuális és az előző minta különbsége megadja az él meredekségét, így ezt is beállíthatjuk mint trigger paramétert.
- Pozitív vagy negatív impulzus trigger. A felfutó vagy a lefutó élt észlelve az FPGA-ban elindítunk egy számlálót, amivel mérhetjük a következő lefutó vagy felfutó él érkezéséig eltelt időt. A trigger jelzés indításának paramétere lehet az, ha ez az idő a beállítottnál kisebb vagy nagyobb, vagy valamilyen határból kilóg.
- Runt pulse trigger. A felfutó vagy a lefutó él után meghatározott idővel megvizsgáljuk a bejövő jelet, és ha egy beállított szint alatt vagy felett marad, akkor indítjuk a triggert.
- Trigger rearm delay. Beállítható, hogy a trigger jelzés után mekkora időnek kell minimum eltelnie, mire az FPGA a következő triggert keresni kezdi. Ez akkor hasznos funkció, ha bonyolult jelalakot vizsgálunk, és a jelsorozaton belül több ponton is élesedne a triggerünk.
- nth trigger. Beállítható, hogy a trigger rearm delay lejárta után (vagy az utolsó trigger eseménytől számított bizonyos idő után) ne közvetlenül az első trigger feltétel generáljon jelzést, hanem az n-edik.
- Trigger több csatornáról. Mivel az FPGA egyszerre az összes csatorna bejövő jelét nyomonköveti, az egyes csatornák triggerjelei különböző logikai feltételekkel kombinálhatóak.
- Összetett trigger. Az eddig felsorolt trigger feltételeket különböző logikai műveletekkel kombinálhatjuk, hogy a végleges trigger eseményt megkapjuk.
- Pre-trigger, post-trigger, és késleltetett időalap. Mivel az FPGA a bejövő jeleket folyamatosan a memóriába menti, a trigger jel beérkezésekor dönthetünk úgy is, hogy ezzel fejezzük be a mérést ahelyett hogy indítanánk. Így a memóriában a trigger előtti eseményeket fogjuk találni. Azt is beállíthatjuk, hogy a trigger jel beérkezése után mekkora időt várjunk a mérés befejezéséig. Ez az idő akár nagyobb is lehet, mint amíg a memória betelik, ilyenkor a memória már a trigger eseményt sem fogja tartalmazni. Dönthetünk úgy is, hogy a trigger jel után bizonyos idővel más időalapra váltunk, majd ezután valamennyivel fejezzük be a mérést, ez a késleltetett időalap működése. Ilyenkor a bejövő jel egy meghatározott részletét vizsgálhatjuk meg jobb felbontásban.
- Protokoll trigger. A bejövő jelet első lépésben meghatározott protokoll szerint értelmezzük (pl. ISP, I2C, CAN, LIN, USB, videójel), és a protokoll értelmezése során keletkező eseményekre triggerelünk (pl. start frame, stop frame, stb)
Láthatjuk, hogy a digitális trigger nagy előnye, hogy igen összetett feltételrendszerrel kiszűrhetjük azokat az eseményeket, amikre tényleg kíváncsiak vagyunk. A fent leírt feltételek mind egyszerűen megvalósíthatók (a protokoll trigger kivételével) elemi logikai áramkörökkel (komparátor, számláló, stb), amiket az FPGA-nk amúgy is tartalmaz. Hátránya, hogy a bejövő jelen történt eseményekről akkor fog csak értesülni, amikor a belső órajellel szinkron az ADC feldolgozta azt. Ha a bejövő jelen két órajel között gyors változás történik, abból nem is fogunk látni semmit (vagyis erre is van módszer elvileg, egy külső, órajel független latch segítségével). Ebből következik, hogy ETS-t sem lehet digitális triggerrel megvalósítani.
